Folytatódik a Vének Háborúja! - ígérte a fülszöveg.
Végrevégrevégre! - ujjongtam én. - John Perry visszatér!
Az első pofon akkor ért, amikor utánaolvastam a második kötetnek.
John Perry nem tér vissza.
Whaaaaaaaaaat?????
Hát bizony kérem. Nincs egyes szám első személyű nézőpont, nincs humoros csipkelődés, ironikus odaszólás, kaján kikacsintás. Hát akkor nincsen lófasz se!
Ez volt az első gondolatom, és elmondhatom, a könyv már előzetesen nagyot zuhant a szememben. A Vének Háborúja után egy harmadik személyű, komolyabb hangvételű mű...? Pfeh...
Aztán elolvastam.
(klikk)
Kezdjük ott, hogy szeretem az Agave előrendelési akcióit. A 35% kedvezmény kellemesen melengeti a kis pénztárcát, amit a szívem helyén hordok. (Na jó, csak viccelek, de tény, hogy szeretek sokkal kevesebbet fizetni a könyvekért. Főleg új könyvekért.)
Erre is jó korán lecsaptam, mivel azonban túlvállaltam magam olvasásokkal (meg szakdolgozatot is kellett volna írni) viszonylag sokáig nem jutottam hozzá. A büszkeségemen egy kis csorba esett, mivel az első kötetet rögtön a megjelenés után befaltam, de túlélem. A jó bort is érlelni kell...
A biztonság kedvéért előtte újraolvastam a Vének Háborúját, hogy frissebbek legyenek az élmények az új könyvhöz, aztán érzékeny búcsút vettem John Perrytől, és lélekben felkészültem a hiányára. Aztán nagy levegőt vettem, és elkezdtem a Szellemhadtestet.
Perry hiánya az első oldalaktól kezdve érzékelhető, és nem csak a szokatlan, E/3 személyű narratíva miatt.
Szájhúzkodás, szájhúzkodás.... hopp, egy Jane Sagan!
Na jó, mondom, legalább Kathy visszatért. Máris kevésbé voltam elégedetlen. Főleg, miután megkaptam a rraeyek részletesebb fajleírását is Cainen adminisztrátor figuráján keresztül.
Imádtam a Vének Háborúját, de be kell látni, hogy Scalzi a kötet végére már nem fárasztotta magát olyan alantas dolgokkal, mint az idegenek leírása. Ott volt a koralli csata, meg az emberevő rraeyek, epikus lövöldözés, miegymás, és mi az egyetlen, amit hajlandó leírni az idegen fajról...? Madárszerű, izmos lábuk van. Kösz ázze, képzeljem már el.
Egyszóval apró löketekben érkeztek az olyan dolgok, amik miatt egyre elégedettebb lettem az új kötettel. Sokkal részletesebb képet kaptam a GYV-ről és a GYSZ-ről, valamint a különböző technológiákról. Egész kifejtősen van például leírva a feltuningolt katonai testek elkészítésének folyamata, amiről Perrynek kábé halvány fogalma sem volt, csak beleült és kész.
És itt ütött fejbe, mennyivel is többet ad az, ha nem egy szereplő szemszögéből látjuk a dolgokat.
John Perry újonc volt. A Földről származott, besorozták, és halvány gőze sem volt semmiről. Az olvasó csakis az ő tudásával rendelkezett, csak azokat az ismereteket kapta a nem túl barátságos világegyetemről, amit ez a 75 éves bácsika szerzett ilyen-olyan forrásokból.
A Szellemhadtest ezzel szemben olyan, mintha az operatőr hátrébb ugrott volna. Sokkal nagyobb perspektívából mutatná a Vének Háborújának környezetét és világát. Elképesztően árnyalja a képet, úgyhogy a kissé fekete-fehér felállás, amit amit az első könyvből megtanulni véltünk, azt nagyjából dobhatjuk is a kukába...
- És egyébként is, mit tudsz te a világegyetemről? Csak azt, amit a szádba rágtak, hogy a világegyetem ellenséges hely, és hogy folyamatosan harcban állunk. De mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a Gyarmati Szövetség mindvégig hazudott?
- Nem hinném. Valóban ellenséges hely, láttam elég csatát.
- Mert csak csatákat láttál! Sehol nem jártál még, ahová nem azért küldött a Gyarmati Szövetség, hogy ölj. Az valóban igaz, hogy a világegyetem ellenséges a Gyarmati Szövetséggel szemben. Ennek pedig az az oka, hogy a Gyarmati Szövetség ellenséges a világegyetemmel. Amióta elhagytuk a Naprendszert, olyan még sosem volt, hogy ne álltunk volna hadban valamelyik ismert intelligens életformával. Van egypár, persze, akiket hasznosnak ítélt a Gyarmati Szövetség, akár katonai, akár kereskedelmi együttműködésről volt szó, de ezek száma elenyésző. Hatszázhárom értelmes fajról tudunk a Gyarmati Szövetség ugráshorizontján belül. Tudod, ezekből hányat értékel fenyegetőnek a Szövetség, ami annyit tesz, hogy a véderő bármikor megelőző csapást mérhet rá? Ötszázhetvenhetet! Amikor az ismert fajok kilencvenhat százaléka ellen fegyverkezel, az nem pusztán ostobaság. Az faji öngyilkosság.
A történetet nem nagyon spoilerezném el. A fülszövegben fel van vázolva az alapfelállás, ehhez csak néhány dolgot tennék hozzá.
Charles Boutin, az áruló tudós elmentett személyiségét beletöltik egy frissen növesztett Különleges Katona testébe, amit Boutin DNS-éből készítettek. Azt remélik, hogy mikor a klónkatona kinyitja a szemét, Boutin lesz a testében, és kifaggathatják a motivációiról, és arról, miért adta el az általa vezetett kutatás technológiáját az idegeneknek. A terv azonban nem jön be. A tudatáttöltés látszólag sikertelen, így csak egy új KK-t kapnak. Azonban feltételezik, hogy a tudós személyisége még a felszínre törhet, ha a klónkatona agya elég tapasztalatot szerez, és a tudatminta rásimul. Így hát Jared Dirac néven besorozzák a Szellemhadtestbe, az előző kötetből megismert Jane Sagan parancsnoksága alá. Aki nem annyira repes az örömtől, hogy olyan újoncot kell pátyolgatnia, akiből egy nap talán előtör az emberi történelem legnagyobb árulója.
Ez a húzás kiváló lehetőség Scalzinak, hogy leírja a Szellemhadtest katonáinak kiképzését, ami igencsak eltér a 75 éves bokorugrók kikupálásától. Valamint az is kiderül, micsoda lehetőségek rejtőznek az AgyGép technológiában, aminek Perry és a Vén Trottyok maximum csak a felszínét kapirgálták meg.
(Egyébként jó, értem én, hogy a második kötetet már nem Pék Zoltán fordította, de zavaró volt, hogy a FejGép-ből hirtelen AgyGép lett. Ez az elnevezés közelebb áll a valósághoz, de akkor is...)
A rövid kiképzés után jönnek a küldetések, és rögtön egyértelmű lesz, miért is hasznos a Szellemhadtest. Nem csak azért, mert AgyGéppel, egymással integrálva születtek az új testbe és ezáltal sokkal ügyesebben használják a technológiákat. Nem is azért, mert erősebbek, ügyesebbek és hm... "okosabbak", mint a reguláris GYV katonák. (Vagy legalábbis a FejAgyGéppel mindenhez hozzáférnek, amit másoknak tapasztalniuk kell.)
Hanem mert hajlandóak elvégezni a piszkos munkát.
Lássuk be, a gyermekrablás/kínzás akkor sem túl etikus, ha az ellenség közelebb áll a termeszhez, mint az emberhez. Milyen szerencse, hogy van egy rakat gyermekkatona, akik mögött nem áll 75+ év életfilozófia, és megcsontosodott morál, vagy erkölcsi érzék. Jó is az, ha bemondásra elvégzik a dolgukat, nem kő kényeskedni.
No, ennyit a sztoriról. A frankó végkifejletről nem vagyok hajlandó fecsegni.
Scalzival egyébként az a nagy bajom, hogy vagy nagyon jól írja le a dolgokat... vagy sehogy.
A különleges GYV katona következő prototípusának, a homo astrumnak, a kitalálásánál például megvett kilóra.
A magukat sziklának álcázó gameránok azonban emberi alapúak. Scalzi kábé még azt is kirészletezte, hogyan szarnak működik az anyagcseréjük.
Ezzel szemben az idegenek jellemzésénél már megint akadtak gondok.
A rraeyek leírása pótlódik, az eneshákról is egész jó képet kapunk... mire azonban a kulcsszereplő obinokig jutott a történet, vagy a lendület, vagy a lelkesedés fogyott el, de Scalzinak megint egyetlen információt sikerült kipréselnie magából. Hogy összetett szemük van.
KÖSSSSZ!
Lehet hogy én vagyok a fura, de amikor 50+ oldalon lövik, robbantják, késelik, fojtogatják az alieneket, akkor szeretek legalább egy minimális képet alkotni arról, hogy néz ki az ellenség. Hát csak hogy izé... tudjátok... elképzelhessem. Egy könyv olvasásánál, főleg egy sci-finél ez annyira talán nem nagy kérés.
Ezúttal azonban már a Google képkeresőhöz fordultam, és hála annak, hogy Scalzi angolul már az ötödik VH könyvét írja, találtam is képet az Obinokról. Úgy tűnik, ez ilyen szokásává vált, hogy a leírást később adja meg, mint ahogy megjelennek. Nem értem, de ez van.
(Gyanítom, hogy ez Hickory és Dickory lesz, de erről mi még nem tudhatunk, úgyhogy pssszt!)
Az ilyen apróságok miatt nem tudom azt mondani, hogy a könyv tökéletes, de amúgy elég közel áll hozzá.
Az embernek sokkal kevésbé van Csillagközi Invázió-benyomása, mint az első kötetnél, a történet komolyabb, összetettebb, nagyobb tétekkel játszik, és egész egyszerűen... más, mint a Vének háborúja. Úgyhogy nem tudom eldönteni, hogy jobban szeretem-e, vagy sem.
Viszont a könyvnek hála felvettem a kapcsolatot egy régi ellenségemmel.
A medvecukorral.
És rájöttem, hogy az édesgyökér kivonat annyira nem is rossz. Furcsa... de nem rossz.
Elvégre...
"A medvecukor volt az oka az egésznek."
