Csak egyetlen apró mécses választott el a pince sötétségétől. Hallottam, ahogy gyülekeznek... Lassan vettek körül. Lassan, de biztosan. Hallottam őket, hallottam a röhögésüket, és magamban azért imádkoztam, rá ne jöjjenek, hogy óvatlanul behatoltam a territóriumukra, mert akkor biztos ízekre tépnek.
Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, és eggyé válni a fallal. Amikor azonban Darth Maul elsöpört mellettem, már tudtam, hogy eljött a világvége.
Szóval izé. Mindjárt eljutunk idáig. De előbb...
Fuckyeah! Az Agave Könyvek végre bejelentette a Szellemhadtest hivatalos megjelenését! Február 21!
Hála az égnek! Egyébként pedig az ángyuk térgye kalácsát! Ezt a megjelenést ugyanis már valamikor tavaly november környékére ígérték, én meg azóta várok. Nem tesz ez jót az ember idegrendszerének...
Ahogy azt a nyitóposztomban írtam, időről-időre jelentkezem olyan írásokkal, amik nem feltétlenül egy könyvhöz fognak kapcsolódni, sokkal inkább sztorizgatás jellege lesz. Most például azt fogom elmesélni, hogyan kerültem egy pincébe az 501-es légióval.
Ez csak ilyen vizsgaidőszakközepi, különösebb értelmet nélkülöző, feszültséglevezetős random sztorizgatás...
2012 májusa. Küszöbön állt az apokali A Vének háborújának megjelenése, és a moly-t elárasztotta a reklám. A fülszöveg figyelemfelkeltő volt, gondoltam, egyszer majd valamikor be kellene szerezni... És akkor megláttam.
HOLY SHIT! 40%-os kedvezmény a könyvbemutatón? Akkor bezony ott leszünk!
Munka...? Megnéztem a naptáram, aznap este semmi sem akadt. Tökéletes.
A helyszín a Tűzoltó utcai Tündérgyár volt, de igazából átverés az egész. Amíg ott voltam, egyetlen tündért se szereltek össze, mindenki csak ivott. Csalódottságomat szerencsére feledtette a kissé extrém külsejű, ám mégis csinos, zöld hajú pincérlány látványa, aki épp a Trónok harcát próbálta olvasni a szomjas vendégek rohamai között.
Hat óra körül értem oda, így volt még egy órám a meghirdetett kezdésig. Egy korsó sör mellett olvasgattam Márai Sándortól Az igazi-t, és vártam, hogy az Agavések kirakodják azt a raklapnyi könyvet, amit magukkal hoztak.
Amikor az egyik oldalsó helyiségben felállítottak egy asztalt, és a hölgyek elfoglalták az árusítóhelyüket, gyorsan be is szereztem két példányt a regényből. Egyet magamnak, egyet ajándékba.
Megköszönték a vásárlást.
Aztán csak néztem, hogy mitmivan.
Tébláboltam egy kicsit, aztán visszaóvakodtam az asztalhoz.
- Elnézést - szólítottam meg a hölgyet - mintha azt olvastam volna, hogy lesz itt valami könyvbemutatóféle. Beszélgetés, ilyesmi?
- Hogyne - mondta, azzal balra mutatott, ahol egy, a mélybe vezető lépcsősorra. - Odalenn lesz, de még nem készültünk el teljesen.
Lementem a tágas, ám meglehetősen kihalt és sötét pincehelyiségbe. A villanykapcsolót nem találtam, úgyhogy az egyik asztalkán található mécsest gyújtottam meg, és annak fényében olvasgattam tovább. Meglehetősen hangulatos volt, eléggé bele is merültem a könyvbe, így a kezdődő motoszkálásra nem is nagyon figyeltem fel.
Mire feleszméltem, már körül voltam véve.
Az első pillanatokban nem is nagyon gyanakodtam semmire. Jaunépek, akik a könyvbemutatóra érkeztek, most pedig beszélgetnek, viccelődnek, röhögcsélnek, mi a fura ebben? Semmi.
Hacsak az nem, hogy ezek túlságosan is otthonosnak tűntek. Az a furcsa benyomásom támadt, ahogy a kialakult 3-4-5 fős bandákat néztem, hogy ezek kiscsoportosan, de össznépi szinten is össze vannak szokva.
Aztán olyan kifejezések ütötték meg a fülem, mint mandaloriai, gungan, Kashyyyk, és protokolldroid. Amikor pedig az egyikük csipogni kezdett, már biztos voltam benne: Star Wars geekek közé kerültem.
A megjelentek 90%-áról ezt ránézésre persze nem lehetett volna megmondani, de bizony képviseltette magát a tüdőgatyás, a kövér, és az ápolatlan szakállú nerd archetípusa is, egyszóval voltak ott olyan alakok, akik simán hozták azt a fajta negatív sztereotípiát, amilyennek az emberek elképzelik a sci-fi rajongókat.
Namármost a következő volt a helyzet: Ott ültem egy sötét pincében egy csomó olyan arccal, akik valószínűleg betéve tudták a Galaktikus történelmet a Yavini Csata előtt, míg én leragadtam azon a szinten, hogy tudom: Az Obi van az nem egy pornófilmből vett felszólítás.
Kicsit igencsak kívülállónak éreztem magam, miközben röpködtek körülöttem az alig ismert SW-regényekből vett idézetek. Én meg igyekeztem hátrébb húzódni, mert az a morbid gondolatom támadt, hogy ha meglátják, mit olvasgatok, minimum kidobnak a pincéből, rosszabb esetben pedig belehajítanak annak a homoki izébizének a vermébe, ami majdnem megzabálja a Csuviékat.
(Aha. Sarlacc. Kösz, Google!)
Ekkor húzott el mellettem egy jól megtermett, kopasz fickó, fekete köpenyben, és egy lézerkarddal az oldalán. Az agyam itt dobta le az ékszíjat.
Na jó... Igazság szerint nem voltam teljesen elveszett. Kaptam egy kis sci-fis kiképzést S. Sárdi Margittól az egyetemen, így legalább egy minimális tudással fel voltam vértezve a tudományos-fantasztikum terén. Bár igaz, ami igaz, az egy félév alatt megszerzett "szakterületem" jobbára csak a kortárs magyar sci-fire terjedt ki. Az az óra azonban szerencsére mást is adott, mint tudást.
Egy ismerőst.
- Szevasz! - szólított meg egy hang - Hát te meg mit keresel itt?
Az a fiatalember volt, aki bár nem volt csoporttársunk, időnként benézett a tanárnő óráira. Egyrészt a tanárnővel való személyes jó viszonya, másodsorban pedig a science-fiction iránti érdeklődése miatt. A választható óra ugyanis a "Magyar tudományos-fantasztikus irodalom" címet viselte. Megjegyzem, kevésen múlt, hogy egyáltalán elindult, ugyanis alig volt rá érdeklődő, miközben a Nyugatos meg a régimagyaros gyakorlatokért ölik egymást a sznob bölcsészek.
- Az egy igen jó kérdés - válaszoltam. - Azt sem tudom igazából, hol vagyok. Mi ez itt?
- Az SFportal májusi találkozója. - felelte - Miért?
Aztakutyamindenit, hova kerültem...?
- Aaaaakkor én asszem eltévedtem - kezdtem óvatosan kifele hátrálni. - Én csak a Vének háborújának a könyvbemutatójára jöttem.
- Ja, hát lesz az is. A végén.
- Minek a végén...?
Ekkor lépett oda hozzánk egy köpcös, szemüveges alak.
- Bocsi, elvehetem az asztalod? - kérdezte.
- Persze - feleltem, bár nem örültem, hogy el kell fújnom a mécsesem, ami köztem, és a vadak között áll. - Vigyed csak.
Felkapta, azzal eloldalgott vele. Azonban nem a nézőtérre vitte, ahogy vártam, hanem a pódium elé, majd nekiállt rendezkedni.
- Hát ez meg ki volt? - szaladt ki a számon. Valami rendezőfélére gyanakodtam.
- A Szélesi Sándor - felelte az ismerősöm.
Processing data...
- Az a Szélesi Sándor?
- Az az! - mosolygott.
- Mármint aki...
- Pontosan!
- Aki a Jumurdzsák gyűrűjét írta!
- Ööö...
- Mi van?
- Jesszusom!
- De ha egyszer én azt ismerem...
Látszik, hogy alig lógtam ki onnan.
De egy ismerőssel máris kevésbé feszélyezett, hogy egy olyan közegbe kerültem, amihez kábé semmi közöm sem volt.
Mint kiderült, a könyvbemutatót rászervezték a sci-fisek közönségtalálkozójára, így a program három részből állt. Az első harmadában Szélesi tartott élménybeszámolót valami nemzetközi science-ficton rendezvényről, amin korábban részt vettek. Úgy vettem észre, a megjelentek nagy része élvezte, én meg okosan néztem, és úgy tettem, mint aki érti. Amikor Szergej Lukjanyenko is szóba került, egy kis valódi értelem is csillogott a szememben.
Aztán felsétált a pódiumra a kopasz jedi, akiről kiderült, hogy valójában sith, mivelhogy ő Darth Maul.
Hogy miért?
Hát mert a rajta lévő sith-köpeny szabásmintája tökéletesen megegyezik azzal, amit Darth Maul is viselt a negyedik első Csillagok Háborúja filmben. Meg van hozzá öv, kesztyű, csizma, minden.
Húúúú meg hááá meg egy kis hűha! (Érzitek, hogy nem estem hanyatt, ugye?)
Én, mint kívülálló hamarabb beazonosítottam volna, hogy kinek öltözött, ha mondjuk befesti az arcát, vagy tüskéket ragaszt a fejére, de hát nem értek én a lovakh banthákhoz. A rajongókat mindenesetre lenyűgözte. A mai napig nem felejtettem el azt a boldog vigyort annak a fiúnak az arcán, akit az előadó kihívott magához a pódiumra, és ráterítette a köpönyegét, meg a kezébe adta a duplakezes fénykardmarkolatot.
Az ilyen apróságok miatt érdekes külsősként bevetődni egy ilyen eseményre.
Kopasz előadónkról kiderült - akinek a nevét talán már másnapra elfelejtettem, nem hogy nyolc hónappal később - hogy az 501-es légió magyarországi helyőrségének egyik fejese, aki azért jött, hogy előadást tartson a szervezetről, és esetleg felkeltse az érdeklődését a leendő új tagoknak.
Hogy mi az az 501-es légió...?
Nos...
Egen. Felnőtt emberek, akik beöltözőset játszanak. (Ázze, ilyen szervezet létezik?!)
Na, hátööö... végülis nincs ebben semmi rossz. Az animéseknek meg a gémereknek ott a cosplay, ők pedig Lucas papa karaktereinek öltöznek. Én ugyan nem értem, de gondolom ehhez erősebben kell rajongani valamiért. Ez semmivel sem rosszabb, mint amikor az egyik képregényfesztiválon egy félmeztelen kigyúrt állat barbárnak "öltözött" LARP-os kergette a fröccsöntött furkósbotjával a valamiféle istennőnek öltözött animés lányt "nyomorult mangások!" felkiáltással.
A légióvezér előadásából az is kiderült, hogy 501-esnek lenni azért is király, mert
- a, Csak olyanokat vesznek be maguk közé, akiknek filmhű és igényesen elkészített jelmezük van. A tervrajzokat, az összeszerelési útmutatókat és a szabásmintákat amerikából szerzik be, ezért nem kell közösködniük holmi papírmasé szrípiókkal.
- b, Az 501-esek egy, a Lucasarts által hivatalosan elismert (bár anyagilag nem támogatott) szervezet. És mivel rengeteg jótékonysági eseményen vettek részt, cserébe külön engedélyük van Lucastól, hogy úgy jelenhetnek meg nyilvános helyeken és rendezvényeken, hogy ne kelljen jogdíjakat fizetniük a jelmezhasználat után. Tehát a helyzetük kiváltságos, szerepelhetnek akárhol, feldobhatják akármilyen buli arculatát/hangulatát.
Engem ugyan nem győzött meg, hogy ez tényleg akkora állatság lenne, hogy belépjek, de akit érdekel az ilyesmi, nyugodtan vegye fel velük a kapcsolatot. Az mindenesetre elismerésre méltó, hogy házilag, sufnituninggal minőségi jelmezeket (és páncélokat!) tudnak maguknak készíteni.
Ezek után következett az a program, amiért én tulajdonképpen odamentem. A kiadó vezetője, valami másik főnök, és a könyv fordítója adott elő. Beszéltek John Scalziról, a sci-fik ún. military altípusáról, illetve ha jól emlékszem, érintették Robert H. Heinlein-t, de akkoriban azt se tudtám, hogy azt eszik-e vagy isszák. Túlesve a Csillagközi invázión, már értem, miért vontak sokan párhuzamot a Vének háborújával.
Összességében érdekes tapasztalat volt. A SW-kockák nem esznek embert, ez is csak egy hobbi, és van olyan jó, mint a többi. Én meg például annyit olvasok, hogy a fülemen jön ki. Hát ugye kinek a pap, kinek a kóristafiúk...
Igazából ügyet se vetettek rám, – legalábbis élve kijutottam a pincéből – hiába éreztem úgy magam, mint kakukk a sasfészekben.
A könyv egyébként elég fasza volt. Épp ezért várom nagyon a február végén érkező folytatást.
