Egyetlen egyszer mondtam azt, hogy egy könyvet el kellene égetni.
A Test angyaláról (műfaját tekintve habszódia) beszélgettünk egy szemináriumon, ahol félig vicceskedve kiszaladt a számon, hogy ha ezt valóban Sárbogárdi Jolán írta volna, nem pedig Parti Nagy Lajos, és nem paródia, hanem komolyan gondolt mű volna, akkor máglyát kellene rakni belőlük, és énekelve táncolni körülötte, míg el nem hamvad az utolsó példány is.
Tarján Tamás ekkor kissé megfeddett, mondván, könyvégetéssel még akkor se viccelődjek, ha iszonyatosan rossz könyvről beszélünk. Maradjon legalább pár példány mutatóba, ha másra nem, elrettentő példának még jó lesz. Meg amúgy is. Valamit mindegyikből lehet tanulni.
A tavaly elhunyt Ray Bradbury azonban pont az ellenkezőjét vázolja fel világhírű Fahrenheit 451 című művében, amit az Agave kiadó nemrég újra kiadott néhány más novellájával egyetemben.
(klikk)
Valamikor a meghatározatlan jövőben járunk. A civilizáció és a társadalom sokban hasonlít a miénkhez, azonban vannak jelentős eltérések...
Mondhatták ezt a kötetről még évtizedekkel korábban. A Ray Bradbury által felvázolt történetben ugyanis a tömegmédia által agymosott emberek társadalma sokkal inkább tűnt rémes disztópiának, mint manapság.
Valószínűleg sokan ismerik az alapsztorit, de azért felvázolom nagy vonalakban. Guy Montag tűz...őr. Manapság ez már elég archaikus a nyelvünkben, jobbára inkább "tűzoltó"-ként használjuk, a történet szempontjából azonban ennek nem sok értelme lenne. Montag és a többi tűzőr ugyanis éppen hogy nem olt. Hanem gyújtogat. Mégpedig könyveket.
A tökéletesen tűzbiztos házszigetelések elterjedésével a tűzoltóság szokásos feladatköre megszűnt, a szervezet azonban fennmaradt. Petróleummal töltött tartályaikkal a "firefighterek" már nem a tűz ellen, hanem a tűzzel harcolnak. Az új ellenfél pedig a veszélyes és felesleges tudás. A feladatuk az, hogy minden fellelhető könyvet megsemmisítsenek. Hogy miért? Talán a csúnya és gonosz elnyomó kormány parancsára, ami így akarja szellemi sötétségbe taszítani az embereket? Nem éppen. És a történetben ez az ijesztő.
Az emberek önmaguk mondtak le a könyvekről. A média térnyerésével a kényelem elsődleges fontosságúvá vált. A szórakozás mindenek felett áll, és minden gondolat, amely kellemetlenséget okoz az állampolgároknak, kerülendő.
– Forgassuk még gyorsabban a filmet, Montag. Fogd. Olvasd. Hallgasd. Tempó! Ide. Oda. Gyorsan. Lépés. Fel. Le. Ki, miért, hol, merre? Hé! Hó! Csattanás. Cuppanás. Ütés. Bim-bam-bumm! Kivonat a kivonatból. Kivonat a kivonat kivonatából. Politika? Előbb egy hasáb, két mondat, címfej. Aztán menet közben még ez is eltűnik. A kiadók, vállalkozók, bemondók csak megzavarják az ember agyát, míg aztán az óriási gépi forgatag elsöpör minden fölösleges, időpocsékoló gondolkodást.
(…)
Rövidebb a kötelező iskolaidő, lazább a fegyelem, elmarad a filozófia, történelem, az idegen nyelvek, fokozatosan háttérbe szorul az angol meg a helyesírás, aztán már szinte el is felejtette mindenki. Az élet: a ma. Csak a munka, meg utána a szórakozás. Minek tanulni? Hisz elég, ha megnyom az ember egy gombot, felkattint egy kapcsolót, elfordít egy csavart.
Az intelligencia, a kritikus gondolkodás a boldogtalanság kulcsa. A kormány csak áldását adta erre a társadalmi döntésre. Nem akartok gondolkodni, nem akartok boldogtalanok lenni? Megoldható. Küldjük a tűzőröket, ők majd megóvják az jónépet a felforgató elemektől, akik kényelmetlenséget okoznának nektek.
Montag is meglehetős elégedettséggel végzi a feladatát, és közben meg van győződve arról, hogy boldog. Elvégre van felesége, háza, és már három tévéfala is a nappaliban. Mi oka is lenne szomorkodni?
Aztán találkozik a furcsa szomszéd lánnyal, aki ahelyett, hogy ülne a seggén, és bámulná a szappanoperákat, mint minden normális ember, esténként odakinn kószál, csillagokat néz, pitypangot morzsol az álla alatt, sőt, beszélget a családjával. A bolond.
Montagról aztán kiderül, hogy ő sem olyan mintapolgár, mint amilyennek mutatja magát. Évek óta lopkodja ugyanis a könyveket, amiket a felgyújtásra ítélt házakból szedett össze. Arra persze nem vetemedik, hogy beléjük is olvasson, ilyen őrültséget azért nem tenne... egészen addig, amíg a holdkóros lány el nem gondolkodtatja. Rájön, hogy talán mégsem boldog, és egyre kíváncsibbá válik: Mi lehet a könyvekben, hogy emberek hajlandók érte feláldozni magukat...? Ráveszi a feleségét, hogy olvassanak... és a lavina innentől megállíthatatlan. Szembeszáll a tűzőrséggel, megöli a főnökét, üldözötté válik, és ráuszítanak egy robotkutyát. Hát nem jobban járt volna, ha hülye marad? Há de. Ignorance is bliss, csak aztán nehogy bombát dobjanak a fejünkre. Ja, hogy háború van? Ez két tévéműsor között valahogy kimaradt az életünkből.
Bradbury többi novellájáról csak pár szót írnék ismertető jelleggel. Rövidségüknél fogva nem lenne értelme hosszasan elemezni, mert körülbelül elárulnék mindent.
A sorban következő második történet a Tűz és Jég (nem a dala, nem...) egy valamivel hosszabb lélegzetvételű novella. Egy olyan bolygón járunk, amely a keringési pályájánál fogva nappal perzselő pokollá, éjszaka pedig jégsivataggá változik. Ennek ellenére mégis van élet a bolygón. A növények naponta csak pár óráig létezhetnek, amíg a körülmények megfelelőek a kibontakozáshoz, a virágzáshoz, a terméshez... aztán jön a pusztulás, de másnap minden kezdődik elölről. Ami azonban furcsább, az az, hogy ezen a bolygón emberek is élnek. Nap közben barlangokba húzódnak, szinte kőkorszaki körülmények között tengődnek. És mindössze 8 napig élnek.
Megszületnek, villámgyorsan felnőnek, háborúznak egyet, szaporodnak, aztán meghalnak. És közben esznek, esznek, esznek. Ennyiből áll a felgyorsult élet.
Majd megszületik Sim, aki rájön, hogy a távolban ott az űrhajó, amivel az emberek sok sok generációval előbb (tehát néhány éve) lezuhantak a bolygóra, és ami talán a menekülést jelenthetné ebből a tüzes-jeges pokolból. Csak el kellene érni valahogy, mielőtt letelik a 8 nap...
A harmadik történet, az R, mint rakéta szabadon olvasható, sőt, a cippo néven jelentős irodalmi tevékenységet kifejtő Németh Kriszta színésznő még hangos...novellát is készített belőle, úgyhogy hallgatható is.
Ez a novella egy fiúról szól, aki megbűvölve nézi az űrrakétákat, és vágyakozva gondol rá, hogy egy nap talán őt is kiválasztják majd pilótának... Aztán kopogtatnak az ajtaján.
A negyedik történet, az Einar bácsi, a személyes kedvencem lett a kötetből. A novella egy farmon élő kis családot mutat be, és a kissé búskomor Einar bácsit, aki szomorú, mert már nem repülhet.
Einar bácsinak ugyanis szárnya van.
Egy baleset során elvesztette denevérszerű éjszakai tájékozódás képességét, de cserébe megismert egy tanyasi lányt, akivel aztán családot is alapít. A búskomorság azonban egyre jobban erőt vesz rajta. Éjszaka már nem tud repülni, nappal pedig nem lehet, mert meglátnák az emberek.
Szerencsére a gyerekek ötletet adnak Einar bácsinak, aki így végül visszakapja a levegő szabadságát.
Einar bácsi egyébként a furcsa szörnyekből álló Elliott család tagja, akik sok hasonlóságot mutatnak az ismert Addams családdal. Ez a novella megtalálható a From the Dust Returned című kötetben is, ami már az egész Elliot családot állítja a középpontba.
Bevallom, az utolsó két történet, Az időgép és A nyári futás hangja nem hagyott bennem valami nagy nyomot. Aranyos történetek az igaz, de a fantasztikum szinte teljesen hiányzik belőle, inkább csak olyan kis megmosolyogtatóak. Az előbbi arról szól, hogy fiatalemberek időgépet keresnek, és egy idős bácsika személyében találnak rá, aki történeteket mesél a múltból, a második pedig egy srácról, aki nagyon lelkesedik az új futócipőmodellért, és ezért bizniszel a cipőboltossal.
Öm... igazából a Fahrenheit 451-hez viszonyítva nekem ezek... Na jó, mindegy.
Összességében egy egész jó kis novelláskötetet kaptunk, aminek a válogatási elveit nem mindig értettem ugyan, de legalább arra jó, hogy nem kell feltúrni az antikváriumokat a régi Fahrenheit 451 kiadások után kutatva.
