- tettem fel egy nap a kérdést a munkahelyemen.
- Kösz, de inkább nem - borzongott meg kolléganőm, majd visszabújt a Baby Jane című könyvbe. - Akkor már inkább a depressziós leszbikusok picsmogása.
Pedig nincs is jobb egy jó kis mészárlásnál, némi vérrel és belekkel körítve.
Na jó, talán csak a lasagne. Azt szeretem.
Yaaaay! Mesedélután következik!
Egyszer volt, hol nem volt (Budapesten, ott) volt egyszer az ukrán srác, a Sanyi.
Ez a Sanyi egy időben – 2008 táján történhetett – eléggé összemelegedett egy bizonyos Gábor nevű csoporttársával. (Nem úúúúúgy! Na.) Ez a Gábor pedig akkoriban történetesen az én lakótársam volt.
Hátszóval ez a Sanyi időről-időre felbukkant nálunk az albérletben. Hol egy eredeti ukrán vodkát hozott – a lakótársam esküdött rá, hogy feketeborssal keverve csodaszer a megfázásra – hol mindenféle kárpátaljai érdekességet (ált. kaja), hol pedig... könyvet.
Természetesen csak kölcsönbe.
Történt aztán, hogy már nem bírtuk hárman az albérletet, így magunkhoz vettünk egy negyedik srácot, egy mogorva és barátságtalan kockát, bizonyos... Gábort.
Nem sokkal a beköltözés után csörgött a kaputelefon. Az új, szinténgábor, mogorva lakótársunk vette fel.
A párbeszéd nagyjából így játszódhatott:
- Mmmegen?
- Szia. Gábor, te vagy az?
- Gábor vagyok.
- Én meg a Sanyi, szevasz! Felengedsz?
- Nem ismerek semmiféle Sanyit, húzzanyádba!
Azzal rácsapta a kaputelefont, és a jól végzett munka elégedettségével ült vissza a számítógéphez.
Csak egy pár év elteltével jöttünk rá, miért tűnt el a Sanyi, mint angol kapus a ködben.
Úgy megsértődött, hogy soha többé nem láttuk. (Én legalábbis.)
(Azért a mogorva Gábor védelmében legyen mondva: Akkoriban a nyóckerben laktunk, és szinte napi rendszerességgel próbáltak bejutni a házba mindenféle söté gyanús alakok a kaputelefonnal trükközve...)
Ellenben a könyve nálunk maradt, és mivel senkinek sem kellett, a szétköltözéskor én vettem magamhoz Takami Kósun: Battle Royale című művét.
(klikk)
A kötet évekig aludt a polcomon. Persze mondták, hogy milyen jó, (egyébként tényleg az) de úgy voltam vele, hogy vannak nekem más olvasmányaim is. Így az, hogy japán iskolások 700 oldalon keresztül mészárolgatják egymást, annyira nem késztetett a sürgős elolvasására.
Aztán felbukkant Suzanne Collins populáris trilógiája, és a fanyalgás lángjai magasra csaptak.
De hisz ez egy Battle Royale koppintás! - gépelték veszettül az okosok - Csak közel nem annyira jó.
Mivel én már rég túl voltam a kis fecsegőposzáta kalandjain, mire a film miatt ez a sztori berobbant a köztudatba, felfigyeltem erre a vitára. Ekkor már éreztem, hogy záros határidőn belül meg kell ismerkednem a szervezett gyermekhentelés ezen ősváltozatával.
Az év első könyveként sort is kerítettem rá.
Mit mondjak...?
Ebben a játékban mindenki meghal.
Igen, még a csinosak is.
Kivéve persze a győztest. Hiszen ahogy a Hegylakótól megtanultuk: „Végül csak egy maradhat”
Úgyhogy tegyetek le mindenféle amcsisztoris berögződésről, hogy aki érdekes személyiség, az majd életben marad, és a négerek hullanak el elsőként. No nem ám.
Na jó, indítsunk távolabbról. Mi is az a Battle Royale?
Takami Kósun is feltételezte, hogy a hülye átlag olvasó nem feltétlenül ismeri ezt a kifejezést, úgyhogy a regény elején egy pankrációrajongó egy monológ keretein belül megismertet bennünket ezzel a "játékkal".
HOGY MI AZ A BATTLE ROYALE? Te még ezt sem tudod? És még idejössz meccset nézni? Mi? Hogy egy cselfogás neve? Vagy bajnokságé? Dehogy, a Battle Royale egy meccstípus! [...] Manapság az Országos Pankrátorszövetség szokta például megrendezni. Szóval a Battle Royale, nos, ugye általában a pankrációban egy az egy ellen vagy csapatban, kettő kettő ellen, vagy valami hasonló felállás a szokásos. Viszont a Battle Royale-ban tíz-húsz ember – a lényeg, hogy egyszerre sok – megy be a küzdőtérre. És bárki bárkire támadhat, egy az egy ellen vagy tíz az egy ellen, teljesen szabadon. […] Aki elesett, az vesztett, és el kell hagynia a pályát. Így megy tovább a játék, és fogynak a játékosok. A végén persze kettő marad. Egy az egy ellen, véresen komolyan. És az egyikük elesik. Csak egyvalaki marad a pályán. Az nyert. Győzelem. Óriási kupát kap, sokszor pénzt is. Érted? Mi, hogy mi van azokkal, akik jóban vannak? Na, hát azok az elején együttműködnek. De a végén a társaddal is meg kell vívnod. Ez a szabály. Ennek köszönhetően időnként a Battle Royale-ban szinte soha máskor nem látható párosítások alakulnak. [...] Ja, és olyannal is összeállhatsz, akivel különben nem vagy jóban. Csakhogy hiába hiszed azt, hogy ezzel párban legyőzöd a harmadikat, mert előfordul, hogy az meg átvág a palánkon, és a másikkal együtt nyomnak le téged. [...]
Hát egy ilyen helyzetbe dobják be a Kagava tartománybeli Siroiva középiskolájának 3/b osztályát.
Azzal a különbséggel, hogy ez a játék az életükre megy.
Szépen indul minden. Az osztály bár nem tökéletes (melyik az) azért középiskolás viszonylatban elég jónak számít. Barátságok, klikkek, szerelmek, rivalizálások... egyszóval átlagos 15 évesek.
Egy nap osztálykirándulásra indulnak. A sofőr bácsi azonban egyszer csak maszkot húz, a következő pillanatban pedig elárasztja a buszt altatógázzal. A tanulók ezután egy szigeten térnek magukhoz, egy osztályteremben, ahol a kedvesen mosolygó pszichopata új osztályfőnökük közli velük, hogy a dicső Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság kormánya kiválasztotta őket a Programba.
program (fn) I. előadandó művek címét és azok sorrendjét tartalmazó vázlat (…) 4. (Program) Hazánkban a Honvédelmi Erők Szárazföldi Alakulata által, védelmi okokból alkalmazott hadi szimuláció. Teljes elnevezése Harci Kísérletek 68-as Számú Programja. 1947-ben hajtották végre először. Minden évben ötven (49 előtt negyvenhét) osztályt jelölnek ki a feladatra az ország középiskoláinak harmadik évfolyamából, különféle statisztikai felmérések céljából. Maga a kísérlet igen egyszerű: az egyes osztályokon belül egymással harcolnak a diákok, amíg egy fő marad, és mérik az ehhez szükséges időtartamot stb. Minden osztályból az utolsó életben maradott (a győztes) élete végéig rendszeres havi juttatásban és Vezérünk saját kézjegyével ellátott oklevélben részesül.
A diákok természetesen nem hatódnak meg ettől a megtiszteltetéstől. De az osztályfőnökük meggyőzi őket arról, hogy ők most igenis játszani fognak. Mármint a régi osztályfőnök. Akit behoznak a terembe mutatóba. Körülbelül darabokban.
De azért a nyomaték kedvéért még le is íratják velük háromszor egy papírlapra: "Mi most meg fogjuk ölni egymást."
A szabályok elmagyarázása után a vakszerencse alapján kiosztásra kerülnek az egyenhátizsákok, amik némi kenyeret, vizet és egy véletlenszerűen választott fegyvert tartalmaz. Egyenként engedik ki őket az iskolából, aztán mehetnek isten hírével gyilkolászni. Amint kilépnek a kapun, a játék abban a pillanatban kezdetét veszi, és nincsenek szabályok.
No de hát ennyi? Miért is kellene megölniük egymást...?
Hát nézzük...
- Alapvetően egy szigeten vannak. A sziget körül őrhajók cirkálnak, tele felfegyverzett katonákkal, akik azonnal lepuffantják, aki úszva próbál menekülni. Az egyetlen távozási lehetőség a győztes hajója, amire azonban csak az utolsó életben maradottat engedik fel.
- Amíg eszméletlenek voltak, minden diák kapott egy csinos kis fémnyakörvet. A vitathatatlan dizájnosságon túl azonban a nyakörv méri az életjeleiket, rejt egy GPS jeladót, valamint fel van szerelve egy ügyes kis bombával is. Ha pedig 24 órán keresztül senki sem hal meg, minden egyes nyakörv egyszerre felrobban.
- Negyvenegynéhány emberből legalább egy mindig akad, aki ilyen-olyan indíttatásból, de nem utasítja el csípőből ezt az őrültséget, hanem úgy dönt, beszáll a játékba. És ha ez az egy elkezdi, onnantól kezdve nincs megállás. Az elfojtott indulatok elszabadulnak.
És bizony elkezdik...
A történetről ennyi talán elég is Meglehetősen nehéz többet írni anélkül, hogy ne árulnék el fontos fordulatokat a mérkőzésről. Mert a játék kezdetétől fogva a könyv 700 oldalon keresztül erről az egy meccsről szól. (Szemben Collins trilógiájával, ahol a Viadal csak az egyik momentum.)
Ami a legjellemzőbb erre a könyvre, az az irodalomban szokatlan brutalitás. Nem véletlenül van nagy piros, 18-as karika a borítón. Kósun ugyanis nem spórolt a jelzőkkel. A vizuálisabb típusok elég részletes leírást kapnak arról, hogyan csúszik szét a koponya, ha balta áll az arcba, milyen pukkanást ad a szemgolyó az ujjakkal való közelebbi megismerkedés hatására, aztán pedig hogyan csordogál a véres zselé... Na jó, befejezem, de remélem ennyitől még nem raktátok ki a szalonnás rántottát a monitor mellé. Mégis csak a Battle Royale-ról jöttetek blogpostot olvasni...
Hogy jobb-e, mint az Éhezők Viadala... hát, ez egy nehéz kérdés. Nekem ugyan jobban tetszett, az összehasonlítás azonban véleményem szerint egész felesleges. A gonosz-diktatúra-gyerekeket-harcoltat alapötlettől eltekintve ugyanis a két történet teljesen más.
Lehet persze nyúlásnak felfogni, de aki mutat nekem egyetlen olyan irodalmi művet, ami bizonyíthatóan nem nyúlt semmit sehonnan, annak fizetek egy Guinnest.
Collins sztorija alapvetően egy hollywoodi ifjúsági történet. Fiatal főhősnő emocionális zavarokkal, szerelmi háromszög, csúnyagonosz hatalom, amivel heroikusan szembe lehet és kell is szállni, szabadságharc, miegymás... A Battle Royale azonban korántsem ilyesmikkel hozakodik elő.
A legérdekesebb számomra azonban a diktatúrák megjelenítése volt.
Az Éhezők Viadalában egy leegyszerűsített képet kapunk. Az emberek tudják, hogy diktatúrában élnek, és ez az olvasó számára is sztereotipikusan nyilvánvalóvá van téve. Panem lakói elektromos kerítésekkel vannak körülzárva, fegyveres őrök vigyázzák őket, majd' éhen halnak, és jóformán a képükbe van dörgölve, hogy "Bibibí, ti kis szarok vagytok, és nem tehettek ellenünk semmit." Még az elnök is egyértelműen (és sablonosan) gonosz, hogy a leghülyébb fangörl is felfogja, hogy itten kérem ő az ellenség. A lehelete is vértől bűzlik ugye...
A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság rendszere azonban úgy működik, ahogy egy valódi diktatúrának működnie kell: Az emberek, a nép hallgatólagos beleegyezése által legitimálva.
Ez a rendszer pedig sokkal... rafináltabb, mint az a fekete-fehér kép, amit az amerikai írónő alkotott.
Csak annyit még, hogy ez az ország baj nélkül megtette az első lépést. Majd egyiket a másik után, és ügyesen haladt. Ebben az esetben az ügyes haladás azt jelenti, hogy modern ipari államként sikeresen működött. Szinte teljesen elzárkózik a külvilágtól, de ennek dacára egy harmadik országot, amelyik sem az Amerikai Birodalomhoz, sem a mi országunkhoz nem húz, egyre inkább bevon a gazdaságba. Tőle szerzi be a nyersanyagot, és neki adja el a késztermékeket. Méghozzá könnyedén. Nem csoda, mert az itteni termékek legtöbbje jó minőségű. Ebben egyáltalán nem maradunk el Amerikától. Mindössze csak az űrtechnológiában és a számítástechnikában vagyunk egy kicsit hátrányban. Mindez a kiemelkedő minőség, a csapatszellem és a kormány elnyomó politikájának az eredménye. De még azzal együtt is… – Megtorpant. Megrázta a fejét, és folytatta. – Ha egyszer így beválik valami, az emberek ódzkodnak a gondolattól, hogy a rendszer megváltozzon. Minden rendesen működik, jólétben élnek, úgyhogy bolondok lennének mindezt felborítani csak azért, mert ezzel jár némi kellemetlenség. Magától értetődő, hogy a jólétért áldozatot kell hozni.
Kavada visszafordult Sújához, és gunyorosan elmosolyodott.
– A kellemetlenségek és áldozatok egyike pedig ez a remek játék. Persze lehet, hogy a résztvevők és a családjuk szenvednek miatta, de akkor sem érint túl sokakat. A legtöbb család is beletörődik idővel. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket.
[...]
Úgy értem, hogy az ország mostani rendszere egészen jól illik a lakók mentalitásához. Nem szegülnek szembe a feletteseikkel. Könnyen befolyásolhatók, hajlandók másoktól függeni, és csoportorientáltak. Maradiak, és úgy gondolkodnak, hogy „csak-nehogy-történjen-valami”. Olyan menthetetlenül birkák, hogy ha valaki meglebegtet előttük egy jól hangzó indokot, például, hogy „mindannyiunk érdeke” vagy hasonló, akkor még a besúgástól sem riadnak vissza, sőt meggyőzik magukat, hogy jót cselekedtek… Ez mind hozzájárul. Nincs mire büszkének lenni, és nem kell benne logikát keresni. Nem tudnak a saját fejükkel gondolkodni. Úgyis könnyebb sodródni az árral. Komolyan hányhatnékom van.
Társadalomkritika at it's finest.
Bár nem az ilyen típusú könyvekre szokták azt mondani, hogy "elgondolkodtató", de azért most tegyünk egy próbát.
Idézze fel mindenki a középiskolai osztályát. A barátokkal, a stréberekkel, a köcsögökkel, a szerelme(i)tekkel, mindenkivel, akivel jóban voltatok, vagy akinek legszívesebben behúztatok volna egyet.
Megvan?
Akkor most helyezzétek magatokat ebbe a helyzetbe. Lakatlan sziget, mindenkinél fegyver, vagy te, vagy ők alapon megy a dolog, és nem tudhatjátok ki akar játszani, és ki nem...
Ijesztő, mi...?
Na ez a lényeg.
